6.rész: "ezer fa gátol meg abban, hogy fényt bocsásson kebelére. "

Vége mindenek most már tudom jól. Nem fog soha többet az enyém, lenni. Nem baj. Egy a lényeg tudni fogom, hogy nem miattam fog mindenről lemondani. Kiszaladtam az iskolaudvara egy szál pólóba és rövidnadrágba és leültem a padra. Csak magam elé bámultam. Néztem a fehér, puha havat, ami mindent betakar. Egy nap ennyi kellett, hogy ennyire megszeressem JiYongot? Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs. Nagyon gyorsan történt minden. Talán túl gyorsan is. Nem lett volna szabad engedni, hogy mind ez megtörténjen. Pedig olyan jó volt karjaiban lenni. Olyan jó érzés volt mikor csak rám figyelt és velem foglalkozott. Most vajon hol lehet? Hova ment?

Elkezdet hullni a hó. Arcomat felemeltem, hogy jobban érje. Minden egyes hópelyhet érezni akartam arcomon. Elolvadtak és könnyemmel keveredve végig folyt az arcomon. Nem fáztam pedig hideg volt. Csak ültem és bámultam magam elé. Bolond vagyok. Idióta nem normális. Gyerek vagyok még. Túl fiatal hozzá. Csak hátráltatnám és tönkre tenném. Nem kellett volna ebbe bele vágnom. Azt hittem minden rendben lesz, de amit Hyunék mondtak neki. Felsóhajtottam. Lelkem készült ki szállni testemből, de nem engedtem neki. Még egy picit hadd éljek. Hadd legyek újra szerelmes, vagy ha lehetséges hadd csókoljam még egyszer utoljára méz édes ajkait. Hadd legyek még egyszer övé. Becézgessen, édes szavakkal miközben próbál felvinni a boldogság, és szerelem kastélyába amint körül leng a mélysége fekete szírt, mit ezer meg ezer fa gátol meg abban, hogy fényt bocsásson kebelére. A mi szerelmünk is talán ehhez hasonlít. Gátolnak minket és ez talán fáj neki. Én pedig? Még egyet bele rúgtam. Istenem mit tettem.

Kicsengettek én pedig még mindig ott ültem. Ennyire nem lehet bonyolult a szerelem? Nem érhet így véget az, ami el sem kezdődött. Néhányan sietve mentek ki a dohányzóhoz cigizni. Nem szóltak hozzám csak bámultak néma csöndbe miközben én a gondolataimban voltam elveszve. Felálltam felordítottam és bele rúgtam a padba, ami megadva magát felborult. Berohantam és átöltöztem.

Lehajtott fejjel mentem végig az iskola földszintjén majd amilyen gyorsan csak tudtam suhantam fel felé a lépcsőn. Mikor elértem a folyosót ahol óránk lenne megálltam. Vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem és felkészültem arra, hogy talán egy dühös GD-vel fogom magam szembe találni. Beléptem a hosszú folyosóra. A terem a folyosó végén volt, de ahogy megláttak mindenki néma csendbe lett. Az addigi zsibvásárból egy halotti tor lett, amit nekem rendeztek. Elindultam. A néma folyosó az én lépteimtől zengett. Nem szóltak semmit csak némán lestek. A hátam mögött kezdtek elsugdolózni azok az emberek, akiket ott hagytam gyászfelvonulásomba.  A többiekhez mentem a terem elé, akik rögtön elkezdtek faggatni.
• NEM TUDTOK RÓLAM LESZÁLLNI? SEMMI KÖZE HOZZÁ SENKINEK, HOGY MIN VESZTÜNK ÖSSZE. - ordítottam rájuk és a néma helyiség újra zajos lett. Oda jött hozzám T.O.P karomat megfogva rángatott félre.
• Szereted?
• Nem. – hazudtam újra.
• Akkor miért sírtál? Tudom, hogy szereted és tudom, hogy hallottad mit mondtunk neki. Te vagy a hibás, hogy ilyen helyzetbe kerültetek. Gondolkodni kellett volna.
• Én vagyok a hibás??? Ő kezdet rám nyomulni nem én rá.
• Az nem jutott eszedbe, hogy fiatal vagy hozzá?
• Kopj le rólam te seggfej.

… Másnap reggel…
Nem bírtam felkelni az ágyból annyira megfáztam. Találkoznom kell vele csak ez járt az eszemben. Erőt vettem magamon, de két lépésnél többet nem tudtam menni. Összeestem a láztól.
• JiYong….. Hazudtam…. - csak ezt motyogtam egy folytában. Kihívták az orvost és beadott valami injekciót majd közölte ez a hét beteg szabadság lesz. - Muszáj látnom. Muszáj mennem. El fog menni. – nyögtem tovább.

• Nem kislányom te maradsz és fekszel. - Kétségbe voltam esve. Ha most nem megyek, nem fogom többet látni. Próbáltam fel hívni, de nem vette fel vagy ki volt kapcsolva. Most már tudtam soha többet semmi esélyem nála. Talán ő lett volna az, az ember, akivel életem végéig együtt lettem volna én pedig elrontottam mindent.