8.rész: +18

 

 

 

 

Vége lett mindenek legnagyobb örömünkre. fellégezve hallgattuk végig a szózat ott majd sodródva az emberi árral vánszorogtunk ki a tornateremből. A fény vére elért minket s kiszabadultunk egymás által a sötétség út vesztőjéből. Most már boldogan élhetünk egymás mellett, nem törődve a körülöttünk lévő világgal. Eljött hozzám, és ha csak pár napra, de akkor is jó érzés, hogy itt van velem és foghatom a kezét, és hallhatom hangját. Verőfényesen süt a nap és minket vár oda kint a szabadban. Kézen fogva sétáltunk ki az iskola ajtaján és a nap sugaraival simogatta arcunkat. Gratulálva daloltak a szebbnél szebb madarak, hogy mi ketten újra egymásra találtunk.

Nem engedte el kezem. Továbbra is szorosan fogta mintha félne, hogy elragadnának tőle és akkor újra egymás nélkül kell lennünk. Egyenesen a kocsijához vezetett szüleim pedig jöttek utánunk. 
• JiYonggal jössz haza? - kérdezte apám.
• Ha lehet.
• Persze. Majd otthon találkozunk. Te, meg kérlek, vigyázzál vezetés közbe.
• Megígérem. – szalutált mire apám elkezdte forgatni a szemét. Elmentek majd mi is beültünk a kocsiba. Annyi kérdésem lett volna hozzá, de nem tudtam megszólalni. Csak néztem az utat és azon járt a fejem, hogy talán ez az egész megint csak pár napos lesz. Letelik, az ideje ő pedig újra el fog engem hagyni. - Valami baj van? – kérdezte mikor már fél úton jártunk. Nem nagyon beszélgettünk csak ültünk egymás mellett némán, mint két óvodás, akik szeretnének ismerkedni, de nem, tudják, hogy hol kezdjenek bele.
• Nem nincs. Csak nem értem, hogy kerültél ide és pont ma.
• Nagyon jó szüleid vannak.
• Ők mondták, hogy gyere hozzám? - kérdeztem felháborodva. Nem szólalt meg, hanem letért az útról és megállt egy erdőben.
• Nem írtam neked visszasajnálom. - fordult felém. -  De a szüleiddel nap, mint nap tartottam a kapcsolatot, mert tudni akartam mi van veled.
• Miért nem velem?
• Mert azt akartam, hogy sikerüljenek a vizsgáid és velem jöhess. Nem akartam, hogy azt hidd, ki akarok veled békülni, mert akkor a járt volna a fejedbe, hogy, hogy fogunk találkozni. – mi van? Ki akar magával vinni?
• Te el akarsz magaddal vinni? Koreába?
• Igen. 
• Köszönöm, köszönöm, köszönöm. - a nyakába ugrottam és puszikkal halmoztam el. Beültem ölébe és így még többet tudtam neki adni. Megcsókolt szenvedélyesen majd ajkai lustán játszottak az enyémmel. Megharaptam alsó ajkát.
• Áúúú ezt most miért?
• Ne lustálkodj. - megcsókolt újból és most már hevesebb volt. Elváltam tőle. - Nem lenne jobb haza menni?

• Nem. Én, most akarlak. – nyafogott, mint egy kisgyerek. Ez az visszatért JiYong. Elkezdtem mosolyogni.
• De itt meglátnak.
• Egy erdőben vagyunk. Naaaa… jó lesz, megígérem. – körbe néztem félénken. Nem akartam, hogy meglássanak, mert eléggé szégyellős vagyok, meg nem tartom jó dolognak, hogy ezt a szabadba csináljuk, ahol bármikor megláthatnak minket.
• Perverz vagy. – felsóhajtottam megadóan. Legyen. Kell egy kis izgalom az életembe.
• Tudom. - megcsókolt és kezével a szoknyám szélét piszkálta. Felhúzta és kezével simogatni kezdte combomat. - Szólj, ha nem akarod nem erőltettem rád. - hagyta abba csókunkat.
• Akarom. - egy mosoly hagyta el a száját majd újra megcsókolt. Fentebb csúszott a keze és egy kicsit emelt rajtam, hogy le tudja rólam húzni a bugyimat. Nem hagyta abba csókunkat miközben nagy nehezen le tudta rólam szedni. Elég szűkösen voltunk, de ez tette izgatóbbá a dolgot. Visszatett ölébe. Levettem róla ingjét és mellkasát kezdtem el csókolgatni, közben pedig kezem övérre vándorolt. Ki csatoltam majd lehúztam sliccét és felemelte magát, hogy nadrágját és bokszerét valamennyire lebírjam húzni. Majd magára ültetett. Felnyögtem.
• Fáj?
• Nem. – próbáltam fájdalmammal nem törődni.
• Már megint hazudsz.
• Csak egy kicsit fáj.
• Gyere, segítek. – megpuszilta orrom s elkezdett szépen lassan mozgatni magán majd mikor már érezte, hogy lehet most már jobban is a tempón egyre jobban növelt. Erőssebben, gyorsabban akartam.
• Kérlek… csak egy picit erőssebben. - nem nagyon kellett neki könyörögni. Erősebbeket döfött . - JiYong… ahh… abba … ne … merd hagyni.
• Nem … áll... szándékomban. - elélveztünk mind a ketten én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. - Megbántad?
• Nem. Nem bántam meg. Nagyon jó volt.
• Köszönöm. - megcsókolt. - De legközelebb nem ennyi lesz. Ennyivel nem fogod megúszni. Ezt pedig megtartom. - emelte fel a bugyim diadal ittas mosollyal.
• Hééé az az enyém.
• Már nem.
• De perverz vagy.
• Tisztában vagyok vele. - és megint az arcára vágott egy huncut mosolyt.

Az egész helyzet annyira mámorító volt. Nem volt túl romantikus a helyszín, de valamiért különlegesnek találtam. Szerettem volna ezt a férfit még többször és többször boldoggá tenni valamint minden egyes alkalommal újabb részt magamból neki adni. Nem akarok többet szomorú lenni. Nem akarok benne csalódni soha se és legjobban azt akarom, hogy ne kelljen újra át élnem vele kapcsolatosan azt, amit az utóbbi öt hónapban. Bárcsak meg tudnám állítani az időt. Olyan jó lenne ha örökké élhetnénk és más se kéne tennünk csak egymást szeretni és tisztelni.